Kedves Látogatók,

Technikai okok miatt a blog a következő webcímre "költözött":

http://aronesviktoria.blogspot.com/

Üdv, DCSCS

Amióta porondon van a hozzátáplálás (kb. 2 hete), azóta elég érdekesen zajlanak az ebédnek kikiáltott koradélutáni evések. De a mai ebéd(eltetés) az összes eddigit überelte. Főzelék gyanánt még csak a répafőzeléket kóstolták meg, ami 2/3 arányban tartalmaz répát, 1/3 arányban krumplit megfőzve, kicsi tápszerrel összeturmixolva. Azt már eddig is észrevettem, hogy ha közvetlenül alvásból ébrednek a répafőzis ebédre, akkor olyan ímmel-ámmal esznek.

Hát ma is ez történt, sőt, én ébresztettem először Áront negyed 3-kor, mert hát ugye a napirend az napirend. Negyedóra csúszást engedélyeztem, nem többet. Elkezdtük az evés projektet, amelynek előkészületeként a gyerek bekerült a jelenleg etetőszéknek nyilvánított pihenőszékbe. Rákerült egy stabil neylon előke, odakészítettem egy guriga papírtörlőt,  elkerülendő, hogy minden répába ússzon, bár ez ma nem jött össze. Elkezdtem etetni, de ezúttal Dupcsák Áron úgy gondolta, hogy sokkal jobban esik az ebéd, ha a répafőzeléket tartalmazó micimackós kanala mellé az újjait is betömködi a szájába. Felválta a jobb és bal kezét. Közben a répás kezével mindent összemajzolt, a ruháját, a pihenőszéket, engem... szóval mindent a környéken. Azt gondoltam, hogy a kéztömködéssel nem tetszését fejezi ki, de amikor szüneteltettem a tápanyagellátást, akkor bömbölésbe kezdett. Így aztán tovább adtam neki, miközben ökleit továbbra is kitartóan nyomkodta befelé a szájába. Fél úton elhült a kaja, akkor azért reklamált. Gyorsan megmelegítettem, addig sírás, majd miután nagy nehezen megette, jött még a maradék kb. 50 ml tápszer. Előtte nagyjából kivakartam a répából. Miután lehúzta az ötvenet, újabb sírás, vagyis kikövetelt még magának ca. további 40 tápszert. Vagyis szünet, újabb adag tápszer pepecselés, addig üvöltés, na és miután ezt is megette, végre megtelt a pocak. Aztán pár órával később konstatáltam, hogy itt-ott látható egy-egy rászáradt répafoltocska a halántékán, az orrán... szóval ma különösen jól jött este az alapos fürdés.

Következett Viki. Őt is ébresztettem, szerencsére ő most szépen evett, viszonylag répafőzelék mentesek maradtak a környező tárgyak és a ruhája. És az enyém is. Ő viszont úgy gondolta a 2/3 adag után, hogy köszöni szépen, neki ebből ennyi mára elég volt. De megkegyelmezett nekem, hiszen nem rámköpte a már nem kívánatos mennyiséget, hanem azt egyszerűen csak szépen kifolyatta a szájából, ami hála a gravitációnak csupán csak az előkén landolt. Persze a tápszer adagja minden nehézség nélkül lecsúszott még. Így a mai ebéd időtartama elérte a 80 percet, így aztán fél 4-kor én is ebédeltem végre. Ez az időtartam azért érdekes, mert egy tisztán tápszeres evés max. 20 percet vesz igénybe gyerekenként a büfiztetéssel együtt. De hát ez már csak ilyen.

És bár nem tartozik szorosan a címszóhoz, azért még leírom a mai nap egyik érdekes eseményét. Gondolom a kezdődő fogzás miatt, de pár nap óta egyfolytában tömködik az öklüket a szájukba. De olyannyira, hogy néha szemmel láthatóan öklendeznek. Amikor éppen résen vagyok, akkor gyorsan kiszedem a kezüket a szájukból. Az egyik ilyen alkalommal - nem voltam résen -,  Viki szó szerint meghánytatta magát. Teljes ruhacserét igényelt a dolog. Remélem, ez nem a bulímia kezdeti tünete nála... :-)

A mellékelt képek szimbolikusak, nem a mai evés alkalmával készültek, hiszen nem mertem megkockáztatni, hogy az objektív is főzelékpöttyös legyen. Kb. így néztek ki ma is, csak kb. 5x ennyi maszattal az arcukon.

Szeretünk sétálni. Különösen azóta, amióta nem kell 23 rétegbe plusz overálba bugyolálni a gyerekeket. Darabonként. Szóval most már könnyen útrakészek leszünk, a 2. emeletről való lejutás viszont már nem olyan egyszerű. Mivel csinos kis társasházunk csak 3 emeletes, lift nincs. Amikor itt a babysitterünk, akkor sima ügy, mindenkire jut egy gyerkőc és go lefelé. Amikor egyedül kísérlem meg a sétálás projektet véghezvinni, akkor a következő projektszakaszokkal kell megküzdenem:

1. Gyerekek ki mózesban az ajtó elé. Ajtó bezár

2. Egyik gyerek lejjebb szállítódik (általam) 1,5 emelettel

3. Vissza a lakásajtó elé, másik gyerkőc megfog, vele élből le a földszintre

4. Vissza fél emeletet az 1. gyerekért. Le vele a földszintre

5. Babakocsitároló rács kinyit, váz odakint 6 lépcsőfokon lecígel

6. Egyik gyerek mózeskosara felemel, első vázba bekattint

7. Másik gyerek mózeskosara felemel, hátsó vázba bekattint

8. Talpig leizzadva, tekintve, hogy mózesestől, ruhástól már kb. 10 kg-ot kóstál egy-egy ilyen "csomag".

De ha már eddig eljutottunk, Hawaii, indulhat a séta. Tényleg jó. Szeretjük errefelé a sok zöldet, nyugodt utcákat, szép színes társas és családi házakat. DCSCS is szeret sétálni. Vagy elrázza őket a babakocsi és szundikálnak, vagy pedig nézelődnek, a nyűgösködés egyre ritkább séta közben. Babakocsink az egymás mögötti verziójú. Nem mondom, hogy nem keltünk feltűnést vele. Az egyik szomszédunk elnevezte a babakocsinkat babavonatnak. Találó. Eleinte még élveztem, hogy lépten-nyomon megállítanak, vagy odavetnek egy kedves megjegyzést. De mostanában már jobban szeretem, ha nem találkozunk senkivel. Néhány "gyöngyszem" a beszólásokból:

- Jaj, de aranyosak. Fiúk, lányok?

- Jé, ikrek. Nehéz velük ugye? Sokat sírnak?

- Jaj de gyönyörűek. Mennyi idősek?

- Jaj de édesek, meg szabad nézni őket? (az udvariasabbak ezt megkérdezik)

És szerintem a legjobb:

- Őszinte részvétem. Én is ikreket akartam, de nem bánom, hogy csak egy lett... :-))

Na és a gyerekszáj:

- Nézd Anya, duplababák!

- Anya, ez milyen babakocsi?

- Jé, kétbabás babakocsi

:-)) Hát így sétálgatunk...

Kezdem a nevével. Eredete: latin. Jelentése: győzelem, diadal. Abban már egész korán megegyeztünk, hogy ha lányunk lesz, akkor Viktória lesz a neve, így aztán vitára az ő névválasztása sem adott okot. Csakhogy ő kb. a 23. terhességi hétig inkább a Milánra hallgatott. Akkor derült ki, hogy Áron mellett nagyobb valószínűséggel egy kiscsaj lakik odabent.

Még amikor a Madarász utcai kórházban voltak, az egyik nővér elnevezte Művésznőnek. Nagyon találó volt ez az elnevezés. Akkoriban többnyire csak ettek és aludtak, Viki valóban úgy tudott nyújtózkodni és csücsöríteni a 2 cm-es szájával, mint egy múvésznő. És közben kb. olyasmit gondolhatott, hogy "mit képzelünk mi, hogy megzavarjuk őt álmában, és felébresztjük olyan hülyeségek miatt, mint az evés.".

Egyszerűen imádja a macikat. A szobájukban macis tapéta van, ami már egész kicsi korában lenyűgözte őt. A tapétán lévő macik bámulására a vállon történő büfiztetés remek alkalmat kínált. Illetve kínál most is, de mostanában már az etetések java része a nappaliban zajlik. Macis a baldachinja és macis a fejvédője. Amikor jó kedve van, és éppen a kiságyában van, akkor vidáman fújja a buborékokat a fejvédőn sorakozó maciknak. Aprópó buborékfújás. Viki a bubi fújás nagy mestere. Igazán kitüntetve érezheti magát az, akinek Viki bubit fúj, még akkor is, ha nem társul mellé mosoly. Nála ez a tetszésnyilvánítás és jókedv jele.

Azt hiszem a lányok hisztirendszere valahogy előbb kifejlődik és mindenképpen magasabb szintű, mint a fiúké. Viki nagyon tud hisztizni több esetben is. Mivel ő hajlamos evés után bukni, a kaját mindig két részletben kapja meg, a felénél beiktatunk egy 5 perces büfiszünetet. Na, amint kikerül a cumi a szájából és vállra vesszük, jön a hisztis sírás, ami nem tart csak kb. 20 másodpercig. Aztán beletörődik, hogy szüneteltetve van a táplálékellátás. Nem tanulta még meg, hogy itt nincs vége az evésnek. Egy másik féle hisztit vet be akkor, ha már fáradt. Ilyenkor semmi nem jó neki, le kell tenni aludni. Ha szerencsénk van, akkor még nincs túlpörögve és viszonylag könnyen elalszik. Igazán jól csak hason tud aludni. Ha elbóbiskol hanyatt, akkor célszerű hasra tenni, mert úgy hosszabban és nyugodtabban tud aludni, mint háton szenderegve. Sokszor oda kell tenni a fejéhez egy plüss, gyűrkészésre való kendőt (természetesen macis), mert azzal biztonságban érzi magát.

Kb. egy hónapja új hangjelenséggel hívja fel magára a figyelmet. Nem is tudom, hogy jellemezzen, azt szoktam mondani, hogy "panaszkodik". Ilyenkor nem sír, nem sikít, nem morog, hanem valami "aÁÁÁAÁÁÁÁÁa" hangot hallatt, sajnos a hanglejtést nem tudom itt reprezentálni, pedig az igazán jellegzetes. Ekkor leginkább társasághiánya van. Amint odamegyünk hozzá, panaszkodásnak nyoma sincs, annál inkább megjelenik a teli vigyor a kis arcán. Egyébként Viki képes arra, hogy hisztis sírásból a másodperc töredéke alatt széles vigyorra váltson.

Nem egy beszédes típus most még, Áronnak szokott gagyogni és kacagni, ha észreveszi. Kettőjük közül ő az, aki jobban érdeklődik Áron iránt. Sokszor nem is érdekli, hogy körülötte milyen játékok vannak, vagy éppen mit mutogatok neki, ő Áront bámulja és azt a kügyüt, amit Áron mozgásban tart. Ha ez így marad, azt mondanám, hogy neki majd mindig az a játék kell a későbbiekben, amivel Áron játszik. Korábban azt gondoltam, hogy ő lesz majd a bandavezér nagyobb korukban, hát most nem tudom... Az utóbbi időben Viki kicsit tartozkodóbbá vált, míg Áron is kezd ráérezni a hiszti ízére.

Így becézzük: Viki, Vikusz, Cica, Cicus, Főhercegnő, TündérManó stb. :-)

Mielőtt áttérek Vikire, megírom, hogy Áron két dolgot is megtanult a napokban.

Létezik az a kiságy oldalára szerelhető forgóka, nem biztos, hogy ez a hivatalos neve, de én így hívom. Fel kell húzni, zenél és forognak a kis kütyük, amik Áron forgókáján plüss tengeri herkentyűk. Nem is értem, miért jár le ezeknek a zenéje kb. 1,5 perc után, hiszen mindketten olyan élvezettel tudják követni a szemükkel a forgó állatkákat. A mögöttes kínai zene csak hab a tortán, nagyon jól el tudnak szenderedni mellette. Legtöbbször akkor használjuk ezt a forgókát, ha már alvás előtti hiszti van, akkor kiságy, forgóka bepacsol, anya (én) 23x berohangál felhúzni a kütyüt és már alszanak is. Na már most az egyik ilyen alkalommal valamit éppen csináltam, és nem tudtam 1,5 percenként beszaladni Áronhoz. Nagy csendre lettem figyelmes, nyugtáztam is magamban, hogy elaludt. Gondoltam ránézek, megigazítom a takaróját. Hát kerek szemmel feküdt a kiságyban, a lábait pedig addig emelgette, amig lendületbe nem hozta a plüss halakat és rákokat. Amíg tartott a lendület és azok mozogtak, addig nyugiban feküdt, amikor mozdulatlanná váltak a plüssök, akkor a lábmeghajtás beindult. Hát nagyon tetszett...:-)

A másik új dolog: megtanult sikongani. De olyan hisztis módon. A sikongatást pedig akaratos nyögés kíséri, a két hangjelenséget együttesen hisztinek nevezném. Hát ennek nem örülök, bár az jó, ha majd fog tudni érvényesülni a gyerek ebben az önző világban.

Gondolkoztam, kit mutassak be először, de aztán döntött az ABC sorrend.

Előljáróban annyit, hogy jellemre teljesen különböző a két gyerek. Külsőleg pedig? Szerintünk külsőleg is, de egyre többen azt mondják, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Azt is mondják, hogy Áron tiszta apja, Viki pedig tiszta anyja. Na már most ha ez utóbbi állítás igaz, akkor viszont nem értem, hogy jön össze a hasonlóság. Érdekes dolog ez. Úgyhogy kiváncsian várjuk mi is, hogyan változnak majd a következő hónapokban.

Szóval Áron. Először a nevéről. Eredete: héber. Jelentése: ihletett, tisztánlátó, kiemelkedő. Névnap: április 2.

Hogyan lett Áron? Nekem évek óta ez volt a kedvenc fiúnevem. Zsoltnak eleinte nem tetszett annyira, és amikor kértem, hogy mondjon alternatívát, akkor nem igazán tudott. Na, jó esetleg a Dánielt, de nem volt olyan meggyőző. Aztán megbarátkozott az Áronnal, így nem kellett nagy csatákat vívnunk egymással a fiúgyerek nevét illetően.

Ahogy már írtam korábban, nagyon pasisan karakteresek az arcvonásai. Ezt már az első napokban megjegyezték orvosok, nővérek és azóta is mindenki. Most már a mellkastérfogata is nagyobb a fejkörfogatánál, úgyhogy testalkatra is igazán férfias. Hogy kajakkenus vagy vízipólós lesz-e ezekkel az adottságokkal, majd elválik. Gyönyörű kék szeme van és barna haja.

Az első hónapokban ő volt az aki, többet sírt, nyekergett valamiért. Mostanra ez megváltozott, Vikihez képest Áron nyugodtabb baba. És nagyon türelmes. Amikor Viki éhes, fáradt és nyűgös, nagyon türelmesen kivárja a sorát, így sajnos legtöbbször ő van várólistán, már amikor egyedül etetek. Nagyon rá tud fókuszálni egy-egy dologra, amit zabálnivalóan komoly arckifejezéssel méreget perceken keresztül. Mosolybajnok, teleszájjal vigyorog mindenkire. A játszószőnyegén mindkét kézzel püföli az állványon lógó játékokat és küyüket. Időnként bemérgesedik, mert a lelógó cuccok nem érnek el a szájáig és nem tudja azokat a szájába venni. Ha be van takarva a kis takarójával, akkor húzgálja magára, sokszor a fejebúbjáig. Vagy lerúgra magáról teljesen, ez a másik verzió. Nem nagyon szeret karban lenni, szerinte az amolyan nőcis dolog. Ha nagyon fáradt, akkor esetleg elviseli, hogy két perc alatt elringassam. Újabban a déli alvás előtt törik el nála a mécses, ami már a fáradtság jele. Ilyenkor lehet bevetni a ringatást, de semmikor máskor nincs rá szükség, és nem is akarom rászoktatni. Az is csak két perc ilyenkor, utána ha beteszem a kiságyába, beájul. Este teljesen magától alszik el, miután túl vagyunk az esti rituálékon. 

Már kétszer átfordult hasról hátra, fordítva még nem produkciózik egyelőre. Nagyon ügyesen eszi az almalavet kiskanálból, mostanában kezdem náluk szép lassan bevezetni az almát. A kezeit tömködi a szájába, nyál nyál nyál mindenütt. Szóval előbb utóbb foga is lesz. Vannak kedvenc játékai: egyik a rugós lovacska, ami a kiságy oldalán lóg, másik a tigrises párna. Ez utóbbival nagyon jót tudnak játszani apával. Zsolt odatartja neki a párnát és imitálva a tigris hangját morog neki, Áron pedig visszamorog a cumija alól. Haláli.

A vízben eleinte félős volt egy kicsit, újabban viszont kezével lábával csapkod, lassan fürdőruhában kell fürdessük, ha nem akarunk nyakig vizesek lenni. És már a vízben is mosolyog, szóval kezd neki lejönni, hogy jó dolog lesz az a wellnessezés.

A vállunkon büfizve pár napja felfedezte, hogy ott vagyunk tőle 20 centiméterre, ezért felénk fordítja a buksiját és nagyokat vigyorog. Ahelyett, hogy büfizne... :-).

Sokat dumál, lényegesen többet, mint Viki. Reggelente szokott beszélgetni a kiságy mellett  / felett logó plüssöknek, nem régen megtanult sikongani is. Amikor beszélek hozzá, visszabeszél, sokszor teljesen olyan érzésem van, hogy maximálisan tisztában van azzal, mit mondok neki. Olyan jó lenne tudni, mi jár a kis fejében.

Így becézzük: Árkó, Áronka, Maci, Macika, Macesz, MedvePalánta, TündérManó stb. :-)

Hihetetlen, hogy félévesek! Pont, ma.

Paraméterek: Áron 7100 gramm és 66 cm, Viki pedig 6350 és 63 cm. Soványnak nem lehet mondani őket. Azt mondják, hogy fél éves korra az az ideális, ha egy baba megduplázza a súlyát. Ha így nézem, akkor ebben a tekintetben utól is érték a korosztályukat. Nem volt könnyű ideáig eljutni és nem szívesen csinálnám végig újra az első 2-3 hónapot. Mindenkinek nagyon köszönöm a sok drukkot és biztatást, amit az első időszakban kaptunk. Bár lehet, hogy a neheze majd ezután jön? Hiszen azt mondják, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond :-). Nem baj, csak fejlődjenek továbbra is ilyen szépen, mint eddig.

Még mindig adós vagyok a fényképekkel, jó lenne feldobni a blogot az aktuális fotókkal, de sajnos nem vagyok egy informatikai zseni, hogy html-ben pakolgassam ide a látványelemeket. Na, de majd apa remélem a hétvégén megcsinálja. Jó is az, ha az ember férje informatikus.

A hazaérkezésüket követő 3. héten Áron elkezdett szörcsögni, majd 1-2 napra rá köhögni. Láza nem volt, de persze kihívtuk a gyerekorvost. Meghallgatta, nem hallott semmit, azt mondta, hogy vírusus eredetű a dolog, nem ad antibiotikumot, szívjam az orrát. Isteni szerencse, hogy ezt követően két nap múlva mentünk vissza a Madarászba vérvételre, mert a hemoglobin szintüket kontrollálni kellett. Az ottani orvosuknak is (=főorvos) elmondtam, hogy mi a helyzet Áronnal. Ő is megvizsgálta, ő sem hallott semmit. Mivel köhögött is, a biztonság kedvéért csináltatott mellkasröntgent. Ekkor derült ki, hogy tüdőgyulladása van. Amikor meglett az eredmény, ott helyben elsírtam magam. Persze ott kellett hagynunk a kórházban....Mindez semmi, rá két napra rosszabbul lett és átkerült az intenzív osztályra. Hát nem részletezem, hogy mit éltünk át. Még aznap este kapott vért, mert a hemoglobin szintje amúgy is elég határeset volt, ebben a helyzetben pedig a transzfúzió elkerülhetetlen volt és akkor tunningot jelentett számára. De hál istennek másnapra jobban lett, majd napról napról szépen javult, szóval szerencsére gyorsan összeszedte magát. Ezzel párhuzamosan én is lázas voltam, Vikit itthon el kellett látni, közben betegen rohangáltam be a kórházba... szájmaszk itthon és szájmaszk a kórházban. Mindeközben paráztam azon, hogy Viki vajon mikor dől ki, vajon melyikünktől kapott el valamit.

Ráadásul ezzel egyidőben erősödött a vérzésem is, ami nem múlt el 6 héttel a császár után, el kellett mennem nőgyógyászhoz, mert már brutál volt a dolog. Kaptam méhösszehúzó cseppeket, szerencsére az segített, az más kérdés, hogy a cseppek mellett az anyatej a lefolyóba került, mert mellette nem lehet szoptatni. Szedtem antibiotikumot a betegségemre, akkor szintén kiöntésre került a tej... ezek a szituk ezer százalék, hogy hozzájárultak a tejmennyiség csökkenéséhez, a stresszről pedig ugye ne is beszéljek.

Áronka hazakerült, két hétre rá Viki kezdett köhögni.... rohanás vele kórházba, szerencsére nem volt tüdőgyulladása, kapott Klacid baby-t. Nem vagyok híve az antibiotikumnak, de Árkó betegsége elég volt, úgyhogy nem ellenkeztem. Viki nagyon gyorsan kilábalt, szinte másnap már alig köhögött. A tél folyamán kb. 3 x voltam beteg, lázas, állandó szájmaszk, Zugló szinte összes szájmaszkját felvásároltuk. Fogalmam sincs, hogyan szedték össze egyébként ezt a nyavalyát, karantén volt nálunk szinte március végéig. Lehetséges, hogy a vérvételek alkalmával a kórházban, mert hát eleinte hetente ellenőrizni kellett a hemoglobin szintjüket. Viki szerencsére megúszta a transzfúziót.

Szóval a téli hónapokról ez a "rémtörténet" és az állandó szájmaszkozás jut az eszembe...ráadásul akkor még kicsik lévén még nem aludták át az éjszakákat, így a sokszor torokfájós, hőemelkedéses állapotomat az állandó fáradtság tetőzte. De ez mindegy volt, csak annak drukkoltam, hogy ne kapjanak el tőlem újabb nyavalyát. Nem csoda, hogy a göthős, sötét, depis téli napok után alig vártam tavaszt... bár ezzel azt hiszem nem voltam egyedül.

Nem is írok többet a téli hónapokról, felidézni is éppen elég volt :-(. A gyerekek kórházi kezelőorvosuk mondta is, hogy a következő gyerkőcöt ne télre tervezzük. Megnyugtattam, hogy nem tervezünk bébit mi már sem télre, sem nyárra, ez a két gyönyörűség elég lesz nekünk. Persze ezekben a nehéz hetekben és hónapokban is nagyon sok örömet nyújtottak, mint ahogy most is. Ahogy ígértem, legközelebb már tényleg bemutatom őket, Viktória főhercegnőt és Árkó Mackót. :-)

November 24-én kerültek át a babák a Madarász utcai Gyermekkórház koraszülött osztályára. Ekkor már mindenki karácsonyi lázban égett, nekünk mondanom sem kell, semmiféle karácsonyi hangulatunk nem volt. Sőt, karácsonyfánk sem. Remélem, ez volt az első és utolsó ilyen évünk. Most nem ez volt a prioritás.

Ekkor már nem volt oxigén csövük, de infúziót még kaptak, mert szájon át még nem voltak képesek annyit enni, amennyire szükségük volt. Itt már "csak" annyi volt a feladatuk, hogy meghízzanak és megtanuljanak enni. A kórháznak ez az osztálya egyébként sokkal barátságosabb, mint a SOTE NIC osztálya. Sok kis kórterem van, az első időkben ők egyedül laktak egy kórteremben. Ide már nem kellett szájmaszk és lábzsák, szóval a körülmények már nem voltak annyira ijesztőek.

Szépen elkezdtek hízni, napi 20 grammokat átlagban, időnként volt 1-2 nap stagnálás. Szinte napról napra lehetett növelni a tejadagjukat, amit az első hetekben kis orrszondán keresztül vételeztek. Megtanultuk mi magunk "benyomni" nekik a tejet a szondán keresztül, majd kimosni a szondát. Persze mindezt az inkubátoron keresztül, mert ilyen pici babáknak kb. 1,9 kg súlyig inkubátorban a helyük, ami szinte mesterséges anyaméhként szolgál a számukra. Nem is bántam, hogy inkubátorban vannak, hiszen azt gondolom, hogy az egy védett burkot képezett a számukra, megvédve őket a téli hónapokban szokásos esetleges fertőzésektől. Ezekben a hetekben a kis életük kizárólag az evésről és alvásról szólt, sőt gyakran mindezeket párhuzamosan űzték, ami később igen csak megnehezítette az etetés címszó alatt végzett tevékenységet. Amikor 1-2 hét után képesek voltak arra, hogy az egész tejadagjukat cumisüvegből egyék meg szonda nélkül, akkor igazán be kellett vetni olyan trükköket, amivel rá lehet bírni egy alvó csecsemőt arra, hogy betuszkolja az ember a cumit a 3 cm-es szájacskán és rábírja a tökmagot a szopóreflex beindulására.

Miután az inkubátorból kiságyba kerültek, szinte az egész napomat velük töltöttem, ott voltam náluk reggeltől estig. A legelején azt gondoltam, soha nem tanulnak meg cumisüvegből enni, sok esetben tényleg nagy kihívásnak bizonyult megetetni őket. Előfordult, hogy egy-egy etetés alkalmára visszakapták az orrszondájukat, mert még az évtizedes tapasztalattal rendelkező nővér sem tudta betuszkolni a cumit a csöpp szájacskába, annyira teljes volt a bódulat. De aztán napról napra ügyesebbek lettek és kb. 2-3 hét eltelte után már kizárólag cumisüvegből ettek. Ezek után már csak egy valami hiányzott a hazajövetelhez: el kellett érniük a 2,2 kg súlyhatárt.

Amennyire ők cseperedtek és ügyeskedtek az evésben, olyannyira nem sikerült nekem pihenni a gyermekágyas időszakban. A mindennapi bejárás hozzájuk, cipekedés friss császársebbel, meg hát egyáltalán a kórházi körülmények nem igazán adtak módot arra, hogy kellően kisimult legyek ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű tej képződjön. Az első hónapokban is maximum 2-2 evésre jutott nekik anyatej, a többi tápszer. Nekik a szopás nem igazán ment, hiszen a kórházban nagyon megszokták a cumit. Szoptatáskor vagy bealudtak, vagy pedig türelmetlenek voltak, mert ilyen módon nem dőlt annyira a tej, mint a cumisüvegből. Így aztán maradtam a fejésnél, azt a kevés tejet, amit sikerült magamból kipréselni  - engedve az akaratuknak és a türelmetlenségüknek - megkapták cumisüvegből. De itt jegyzem meg, hogy szerintem ikrek esetén szinte kivitelezhetetlen, hogy kizárólag szoptasson az ember, ha törekedni akarunk arra is, hogy napirendje legyen a babáknak. Kivétel ezalól, ha  dől a tej....én legalábbis ezt gondolom. És a mi helyzetünket e tekintetben még tetőzte az ő koraszülöttségük. De minden elismerésem az olyan ikres anyukáké, akik kizárólag szoptatják mindkét csemetéjüket.

December 26-án érkezett el a nagy nap, amikor is beköltözhettek az otthoni kis kuckójukba, vagyis karácsonyra a finisben hazaérkeztek. Innentől kezdődött a nagy kaland....az eleinte inkább kihívásokkal teli hónapok után most már lényegesen könnyebben telnek a mindennapok. Rövidesen beszámolok a jelen helyzetről is és legfőképpen RÓLUK.

Szóval másnap délelőtt tudtunk bemenni a babákhoz a koraszülött intenzív osztályra. Nagyon vártam, hogy lássam őket, ugyanakkor féltem is, hogy milyen látvány fogad. Mennyi cső és drót lóg belőlük, és egyáltalán vajon mekkorák lesznek, mint a kismacskák? Ezekkel a gondolatokkal léptünk oda az inkubátoraik elé. Orrukban egy-egy oxigén tubus, infúzió... a méretük pedig... valahogy akkor nem tüntek olyan kicsinek, de valószínűleg inkább nem akartuk nagyon kicsinek látni őket. Erre csak mostanában jöttem rá, ahogy visszanéztem az első napok fotóit. Hál' Istennek nem kellett őket mesterségesen lélegeztetni, ez nagyon nagy szerencse és előny volt, kicsi oxigént és keringéstámogatást kaptak. Ezen kívül kaptak antibiotikumot is, mert a koraszülések hátterében az esetek 90 százalékában valamilyen fertőzés áll. Hatalmas sötét hajjal rendelkeztek mindketten, Áron arca pedig valóban nagyon férfiasan karakteres volt már akkor is.

Ezen az osztályon nagyon szigorú a látogatási rend, délután 14.30 órától 16.30-ig és este 19.30-tól 20 óráig lehet bemenni mindössze, és csak a szülők jogosultak a látogatásra. Amikor anyukák apukák megérkeznek, akkor az ügyeletes orvos körbejár és tájékoztat. Minden esetben azt az információt kaptuk, hogy pillanatnyilag jól vannak a körülményekhez képest. Ez jó egyfelől, de ugyanakkor elég okot ad az embernek az idegességre is ez a fajta megfogalmazás. Az olyan esetek tartották bennem a lelket, hogy ismerősünk ismerősének született 980 grammal kislánya, aki azóta már pufi, egészséges baba. Meg aztán állítólag 1500 gramm fölött már nem olyan rossz, úgyhogy reménykedtünk, hogy ők az 1600 és 1620 gramm súlyukkal megküzdenek az akadályokkal. Közben magammal is el voltam foglalva, mert azért nem egy leányálom császármetszés után naponta 2 alkalommal 1-1,5 órát ácsorogni az inkubátor előtt. Akárhányszor mentünk be hozzájuk, nagyon féltem, hogy nem lóg-e rajtuk több drót, vagy cső. Áronban hatalmas erő rejtőzött már pár naposan is, nem igazán türte ugyanis az oxigéncsövecskét az orrában, állandóan kihúzgálta, de annyira, hogy szegénykémnek már kisebesedett az orra. Kényszermegoldásként sajnos egyszer-egyszer le voltak kötözve a kezecskéi. Aztán besárgultak, 2-3 napot voltak kékfény alatt. Ezesetben Viki volt az, aki időnként nem tolerálta a kötést a szemén, így őt a nővérek gyakran kontrollálták, nehogy hosszabb ideig érje a szemét az ultraibolya fény.

Sokat segített az is, hogy nagyon szimpatikus és jó fej szobatársaim voltak a kórházban, ami ugye a SOTE 1 volt. Itt aztán azért vannak esetek, azt hiszem, mindenképpen hálával tartozunk a Sorsnak, hogy a mi gyerekeink "csak" kicsinek születtek és egyébként egészségesek. Sikerült kilobbiznom, hogy 9 napot maradhassak bent, hiszen az a tudat, hogy a szomszéd helyiségben vannak a babák, valahogy sokkal jobb volt, mint belegondolni abba, hogy hazamenjek az üres lakásba még akkor is (Zsolt napközben természetesen dolgozott, már amennyire tudott), ha kórházi körülmények és kórházi fürdőszobai viszonyok között kellett tölteni a napokat. Ez alatt a 9 nap alatt voltak olyan szobatársaim, akiknek időre született a babájuk, de olyan problémákkal, hogy jobb bele nem gondolni. Aztán ahogy teltek a napok, úgy lehetett csökkenteni a babáknál az oxigén és keringéstámogatást, majd pár nap eltelte után megpróbáltak nekik anyatejet is adni, persze csak pár kortyot. Ebben inkább Áron jeleskedett. Ebben a helyzetben óriási előrelépést és örömet jelentett, amikor már csak egyetlen vékony csövecske volt az egyik orrlyukukban és nem mindkettőben, majd rá következő nap már egy csövecske sem volt... ezek az apró fejlődések tettek minket optimistává, valamint minden nap az az információ, hogy jól vannak. Kivenni nem lehetett őket az inkubátorból, de kézfertőtlenítés után az inkubátor ajtaját ki lehetett nyitni és be lehetett nyúlni megsimogatni őket. Nagyon sokat beszéltünk hozzájuk, hiszem is, hogy érezték a szeretetünket és a biztatásunkat!

Így telt el másfél hét, amikor is átkerültek a poszt-intenzív osztályra. Ez a tény, hogy odavitték őket, szintén adott egy lökést az optimizmusunknak, ami nem volt alaptalan, mert rá két napra pedig átszállították őket a Madarász utcai Gyermekkórház koraszülött osztályára, mert már nem volt szükségük úgymond a SOTE "intenzív szolgáltatására".

Ugyan időrendben próbálom visszapörgetni az eseményeket, de most muszáj megszakítanom a blogot a tegnapi nap eseményével. Viki ugyanis tegnap hasról hátra fordult, teljesen egyedül, minden segítség nélkül. Lehet, hogy véletlenül gördült át, de azt gondolom, ha egyszer sikerült, akkor előbb-utóbb rájön és rendszeresen fogja csinálni. A másik nagyon aranyos dolog: tegnap mindkettőjüket hasra fektettük, buksijuk egymással szemben és Áron hangosan kacagott Vikire, aki pedig fújta a buborékokat Áronnak. Nagyon aranyosak voltak! Néha egy-egy ilyen helyzetben kezdenek tudomást venni egymásról, de ezek a pillanatok azért még elég ritkák.

Remélem, hamarosan "behozom" időrendben magamat az események felidézésével, és akkor tényleg a mindannapjukról tudok jelenteni, mert most már szinte naponta produkálnak valami újat.

Erről nem fogok sokat írni. Igaz, hogy azt tartják, hogy a szülés felejthetlen élmény pozitív értelemben, viszont az én "élményemet" beárnyékolta már akkor az a tudat, hogy nincs visszaút és a 31. hétre fognak a babák megszületni.

Előzményként csak annyit, hogy a szülés előtt 5 nappal bekerültem a kórházba, mert nagyon fájt a derekam. Inkább izületi jellegű fájdalom volt. A diagnózis szerint a babák nyomták a vesémet, főleg a jobb vesémet. Fekvés és gyógyszeres kezelés hatására gyakorlatilag fél nap alatt elmúltak a tünetek, de azért 3 napig bent tartottak. Ahogy hazajöttem, komolyabban vettem a pihenést, aznap és másnap szinte egész nap feküdtem, különben sem voltam már annyira fitt a nagy hasammal. Egy keddi napon jöttem haza a kórházból és csütörtök reggel megint vissza kellett menni a kórházba, mert sajnos el kezdtem vérezni, bár fájdalmat akkor még nem éreztem. Nyugodt voltam, nem hittem volna akkor, hogy aznap ebből szülés lesz. Felvettek megint, délutánra viszont viharos sebességgel megjöttek az 5 perces fájások, a CTG is már erős kontrakciókat mutatott. Az István kórházban elkezdtek intézkedni, hogy melyik másik kórház tud fogadni, ahol van koraszülött osztály. Utólag azt mondom, hogy hál' Istennek a SOTE 1-en volt hely, tényleg nagyon profi ott mindenki. Utólag bánom, hogy eleve nem olyan orvoshoz jártam terhesgondozásra, aki SOTE-s orvos. Rohammentővel vittek át, ekkor már este volt, fáztam és remegtem az idegességtől és a fájdalomtól. Talán ez volt a legborzasztóbb része az egésznek.

Amint átértünk, azonnal megvizsgált két orvos is, akik közölték, hogy már nem lehet visszatartani a babákat, császár. De akkor már olyan fájdalmaim voltak, hogy nem bántam, mit csinálnak velem, csak azon aggódtam, hogy mi lesz a babákkal. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg takarították a műtőt, de egy örökkévalóságnak tünt. Amikor végre bevittek, rögtön az aneszteziológus vett kezelésbe, szerencsére egyből jó helyre szúrt, gyorsan el kezdtem zsibbadni, és persze továbbra is nagyon-nagyon remegtem. Szerencsére Zsolt is ott lehetett velem, ez nagyon sokat jelentett. A kezem le volt kötözve, így a fejemet simogatta. Két orvos volt jelen a műtétnél, az egyik úgymond "asszisztált", gondolom az ikerszülés miatt kellett, hogy ketten legyenek. Jópofa sztorikat mesélgettek egymásnak műtét közben, anekdótáztak orvosi esetekről nagyon jó hangulatban. Amikor az asszisztáló orvos elment, még meg is kérdezte tőlem, hogy "ugye nem baj, hogy sztorizgattunk?". Őszintén szólva nem volt baj... sőt. Így született meg 2008. november 13-án 23 óra 25 perckor Áron, akinek világrajövetelét Joó doktor úgy kommentálta: "Jé, egy férfias arc!". Rá egy percre pedig kibújt Viki, 23 óra 26 perckor. Áron 1620 grammal, Viki pedig 1600 grammal született. Amikor kivették őket, megkérdezték tőlem, hogy meg akarom-e őket nézni. Persze hogy meg akartam, de sokat nem láttam belőlük és csak egyetlen pillanatra mutatták meg őket, a nagy hajuk már akkor feltünt. Én akkor feltettem a kérdést, hogy szoktak-e ilyen pici babák születni, mire az aneszteziológus megnyugtatott, hogy "Persze, még sokkal kisebbek is!".

Aztán elvittek az intenzív örzőbe, nagyon-nagyon szomjas voltam egész éjjel, kb. 2 liter vizet megittam reggelig. A fejemet lehetett oldalra fordítani, csak megemelni nem lehetett. Szerencsére meg is úsztam a fejfájást. A babákról semmit nem tudtam akkor, sőt még másnap reggel sem. Mindaddig amíg az örzőben voltam Zsolttal sem tudtam találkozni. Reggel még neki sem volt sok híre, a délelőtt folyamán kerültem át a terhes patológiára, ahol már lehetett látogatni. Délután 2 órakor tudtunk bemenni a babákhoz a koraszülött intenzívre, lényegében akkor láttuk először igazán őket. Hogy hogyan teltek az első napok és az első hónap, arról majd a következő fejezetben írok.

Amint az UH vizsgálat igazolta az ikerterhességet, itthon maradtam. Az ikerterhesség minden esetben veszélyeztetett terhesség. Kicsit izgultam, mi lesz majd, ha bejelentem a munkahelyemen, de egészen simán ment. És ez - mármint, hogy vigyázzak a babákra - mindennél fontosabb volt.

Azt hiszem, soha nem lesz még egy ilyen időszak az életemben, amikor annyit pihenhetek, amennyit akarok és annyit alhatok, amennyit csak akarok. A terhesség erről is szólt. Kipihentem az elmúlt 10 év túlórákkal terhes munkaviszonyát, és meg kell mondjam, egyáltalán nem hiányzott a munka. 2008. május 22-től otthon voltam, igaz, hogy augusztus végéig otthonrol dolgoztam kb. napi 4 órát. Ez azért volt jó, mert így mégis volt valami rendszer az életemben, és hát mégsem egyik pillanatról a másikra léptem ki a cég életéből.

Mondhatom, hogy problémamentes terhességem volt szinte végig. Minden vizsgálat előtt nagyon-nagyon izgultam, először a 12. hétig, hiszen előfordulhatott volna, hogy az egyik baba "fölszívódik", de hál' Istennek nem így lett. Utána izgultam a genetikai vizsgálat miatt, ez volt az ún. kombinált szürés, amely rendkívül csekély esélyt mutatott csak a down kórra. Pont akkoriban indult be az István korházban ez a kombinált szürés, ami így nekem ingyenes volt. De ha nem lett volna, akkor is mindenképpen elmentem volna erre a vizsgálatra egy genetikai központba. Majd következett a 18. heti genetikai UH vizsgálat, ahol az orvosom 2 fiúra tippelt, ráadásul nem látott elválasztó burkot. Ekkor azzal a tudattal jöttünk ki a vizsgálatról, hogy egypetéjű fiú ikreink lesznek.

Elérkezett az augusztus, és ezzel együtt a pollen allergia szezon. Mivel allergia elleni gyógyszert nem szedhettem, maradtak a homeopátiás bogyók, amelyek azért nem voltak annyira hatékonyak. A nappalok még csak-csak elviselhetőek voltak, de éjjelente menetrend szerint hajnal 3 órától reggel 6-ig semmit nem tudtam aludni, a hidegpárásító sem ért semmit. Persze délutánonként azért behoztam ezt az alváskiesést :-).

Voltunk egy kicsit kikapcsolódni, pár napot töltöttünk a Balatonnál a barátainkkal, méghozzá Badacsonyban. Nem mertünk ennél messzebb merészkedni Budapesttől, nehogy valami probléma lépjen fel. Azon kívül, hogy megcsípett egy darázs a strand parkolójában, semmi gond nem volt, de én azért megijedtem az állapotomból adódóan. Bementünk a strand elsősegély nyújtó helyére, ahol megitattak velem egy kalcium pezsgőtablettát. Felhítam gyorsan anyukám barátnőjét is (orvos), aki szintén megnyugtatott, hogy ha két órán belül nem kezdek el dagadni, akkor semmi gond nincs, a csípés nem árthat a babáknak. A két óra letelt, én pedig megnyugodtam.

Augusztus végén volt egy orvoskongresszus Budapesten, amelynek keretében ingyenes 4D UH vizsgálatot hirdettek a budai várban. Az esélytelenek nyugalmával hívtam fel bejelentkezésre a megadott telefonszámot, és csodák csodájára még volt hely. Ez volt a 21. hét környékén. Egy magyar és egy külföldi orvosnő ultrahangoztak, kaptunk DVD felvételt is, de igen nagy keszekuszaság volt odabent, ezért a felvétel nekünk, laikusoknak sajnos nem sokat mond. Viszont mindketten biztosra mondták, hogy egy fiú és egy lány lakik odabent. Ennek nagyon megörültünk, de úgy voltunk vele, hogy azért jobb lesz majd unisex ruhákat vásárolni. Egy kisfiú megléte azonban teljesen biztos volt már ekkor, hiszen férfiasságáról egyértelmű fotó készült. Ő volt Áron, a kérdés csak az volt, hogy a másik bébi Milán lesz vagy Viktória.

Még egy dologgal kellett megküzdenem: a bölcsességfogammal, illetve a helyével. Bal alul ugyanis nem jött még ki a bölcsességfogam, de ahol a gyökere van, ott sajnos begyulladt az ínyem. Jó pár évvel ezelőtt ez már megesett velem, akkor kellett ejteni egy kis bemetszést az inyemen, ahova gyógyszeres gézcsik került. Most ugyanez volt a helyzet, csak már nem kellett felvágni. A terhesség alatt nagyon gyakoriak az ínyproblémák, hát én sem úsztam meg.

Szeptember végén voltunk egy következő 4D Uh vizsgálaton. Nem is annyira a nemük izgatott minket, hanem hogy minden rendben van-e a babócákkal. Szerencsére semmi rendellenességet nem mutatott a vizsgálat. Áronka itt is megmutatta magát, Viki viszont nem. Nagyon rendes volt a doktornő, fél óra "küzdelem" után elküldött minket sétálni, hátha hajlandó lesz Viki megfordulni, és tényleg megmutatja, hogy ő kislány...de a séta sem hatott rá, így a doktornő részéről ezúttal csak tipp volt, hogy kislány a B baba. Áron vot ugyanis az A baba, Viki pedig a B. Az egyikük fejfekvéses volt, a másikuk pedig haránt, de 3 nap múlva már mindketten haránt feküdtek, ami a következő nőgyógyászati vizsgálaton jól látszott. Persze a fekvésüknek a terhesség ezen szakaszában még nem volt jelentősége, hiszen ekkor még bőven volt helyük fordulgatni.

A diétáról még nem írtam. Nagyon féltem, hogy esetleg a terhességi diabétesz engem sem kerül el, így az első pillanattól kezdve mellőztem az étrendemből a cukrot és igyekeztem lassan felszívódó szénhidrátokat enni. A diétás Milka csokinak egész jó íze van. Ennek eredményeként az első 4-6 hétben 3 kg-ot fogytam, és a 31. hétig is mindössze csak 11-12 kg jött rám, ami azt gondolom, hogy ikrekkel nem sok. És persze teljesen jó lett a terheléses cukorvizsgálat eredménye is.

Így teltek a terhesség napjai és hónapjai, amikor novemberben teljesen váratlanul nagy hirtelen beindultak az események, azaz Áron és Viki úgy döntöttek, hogy nem bírják tovább odabent. De ez már egy másik történet.

Nem könnyen költöztek be a pocakomba, sőt mondhatom, hogy évekbe tellett. Kipróbáltam tudományos és kevésbé tudományos módszereket, a talpmasszázstól az Aviva tornán át az akkupunktúráig. A többit nem részletezem. Nagyon "bírtam" az olyan megjegyzéseket, hogy "nem kell rágörcsölni", "ne gondolj rá" és társaik. Ez kb. olyan, mintha azt mondanám valakinek, akit gyötör a migrén, hogy ne törődjön vele. Nyilván napjaink multinacionális munkahelyeinek stresszes hangulata sem éppen a fogantatást segíti, bár erre Áron és Viki maximálisan rácáfoltak.

2008 áprilisában költöztek be a pocakomba, pont abban a hónapban, amikor munkahelyemen tetőfokára hágott a stresszhelyzet és kb. napi 12 órát dolgoztam. Mindez nem zavarta őket abban, hogy SPONTÁN, mindenféle hókuszpókusz nélkül megtapadjanak. Na jó, egy kis homeopátiás bogyót szedtem a megelőző három hónapban, persze nem bizonyított, hogy azok segítettek, de még az is lehet.

Emlékszem, hogy május közepén Nonó barátnőmmel elmentünk egy kicsit sétálgani a Duna-partra és beültünk a Rozmaring nevű étterembe. Ott ecseteltem neki, hogy már lassan egy hetet késik a menzim, biztosan valami gond van a hormonjaimmal. Amennyi negatív terhestesztet produkáltam már az életben, annyira nem akartam tesztelni "úgyse" alapon. Persze ő mondta, hogy hülye vagyok, simán lehet, hogy sikerült, de én továbbra is szkeptikus voltam. Miután megettük a gyümölcskelyhet, felmentem még hozzá dumálni egy kicsit, és hozta a lázmérőt azzal, hogy "tessék lázat mérni". 36,9-et mutatott a lázmérő, ami azért már kicsit gyanús volt nekem is.

Másnap reggel valóban beigazolódott meglétük, hiszen extrém erős két csíkos tesztet produkáltam. Pünkösd hétfő lévén másnapra időzítettem a vérvételre rohanást, ami 3000-es hcg és 168-as progeszteron szintet igazolt. Egy jó 10 nap múlva következhetett az első ultrahang vizsgálat, ahol már egyből ketten mutatkoztak. Az első reakcióm az orvosomnak az volt, hogy "erre nem számítottam", mire az ő válasza a "higgyje el, én sem" volt. :-) Ez volt 2008. május 21-én. Onnantól kezdve szurkoltunk azért, hogy mindketten továbbfejlődjenek. Hát így kezdődött...

Kedves Olvasó!

Blogom két tüneményünk, Áron és Viktória születésének történetét meséli el egyrészt, másrészt pedig kis életük mindennapjaiba enged betekintést. Olyan gyorsan telnek a napok és a hónapok, hogy 5 hónap távlatában úgy gondoltam, hogy ideje papírra, azaz blogra vetni az elmúlt időszak eseményeit a terhességtől, a szülésen és az első izgalmakon át napjainkig. 

Igyekszem majd viszonylag gyakran jelenteni életükről, fejlődésükről bízva abban is, hogy  eljön majd az idő, amikor már ők is tudnak olvasni, és akkor örömmel adhatom át nekik addigi életük kis összefoglalóját. Nem utolsó sorban pedig nekünk, újdonsült - és az idő előrehaladtával valószínűleg egyre memóriazavarosabb - szülőknek is feltehetőleg jó kis támpontul szolgál majd a blog az események felidézésében.

Két bekezdést megírva rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem egyszerő szépen és magyarosan fogalmazni, ezért az esetleges magyartalan vagy kesze-kusza mondatokért elnézést kérek, de tényleg azt hittem, hogy könnyebb dolog ez a blogírás... ez már így rögtön az elején kiderült. De nem adom fel.

Jó olvasgatást! És persze várjuk a kommenteket!

DCSCS