Nem könnyen költöztek be a pocakomba, sőt mondhatom, hogy évekbe tellett. Kipróbáltam tudományos és kevésbé tudományos módszereket, a talpmasszázstól az Aviva tornán át az akkupunktúráig. A többit nem részletezem. Nagyon "bírtam" az olyan megjegyzéseket, hogy "nem kell rágörcsölni", "ne gondolj rá" és társaik. Ez kb. olyan, mintha azt mondanám valakinek, akit gyötör a migrén, hogy ne törődjön vele. Nyilván napjaink multinacionális munkahelyeinek stresszes hangulata sem éppen a fogantatást segíti, bár erre Áron és Viki maximálisan rácáfoltak.
2008 áprilisában költöztek be a pocakomba, pont abban a hónapban, amikor munkahelyemen tetőfokára hágott a stresszhelyzet és kb. napi 12 órát dolgoztam. Mindez nem zavarta őket abban, hogy SPONTÁN, mindenféle hókuszpókusz nélkül megtapadjanak. Na jó, egy kis homeopátiás bogyót szedtem a megelőző három hónapban, persze nem bizonyított, hogy azok segítettek, de még az is lehet.
Emlékszem, hogy május közepén Nonó barátnőmmel elmentünk egy kicsit sétálgani a Duna-partra és beültünk a Rozmaring nevű étterembe. Ott ecseteltem neki, hogy már lassan egy hetet késik a menzim, biztosan valami gond van a hormonjaimmal. Amennyi negatív terhestesztet produkáltam már az életben, annyira nem akartam tesztelni "úgyse" alapon. Persze ő mondta, hogy hülye vagyok, simán lehet, hogy sikerült, de én továbbra is szkeptikus voltam. Miután megettük a gyümölcskelyhet, felmentem még hozzá dumálni egy kicsit, és hozta a lázmérőt azzal, hogy "tessék lázat mérni". 36,9-et mutatott a lázmérő, ami azért már kicsit gyanús volt nekem is.
Másnap reggel valóban beigazolódott meglétük, hiszen extrém erős két csíkos tesztet produkáltam. Pünkösd hétfő lévén másnapra időzítettem a vérvételre rohanást, ami 3000-es hcg és 168-as progeszteron szintet igazolt. Egy jó 10 nap múlva következhetett az első ultrahang vizsgálat, ahol már egyből ketten mutatkoztak. Az első reakcióm az orvosomnak az volt, hogy "erre nem számítottam", mire az ő válasza a "higgyje el, én sem" volt. :-) Ez volt 2008. május 21-én. Onnantól kezdve szurkoltunk azért, hogy mindketten továbbfejlődjenek. Hát így kezdődött...
