Erről nem fogok sokat írni. Igaz, hogy azt tartják, hogy a szülés felejthetlen élmény pozitív értelemben, viszont az én "élményemet" beárnyékolta már akkor az a tudat, hogy nincs visszaút és a 31. hétre fognak a babák megszületni.
Előzményként csak annyit, hogy a szülés előtt 5 nappal bekerültem a kórházba, mert nagyon fájt a derekam. Inkább izületi jellegű fájdalom volt. A diagnózis szerint a babák nyomták a vesémet, főleg a jobb vesémet. Fekvés és gyógyszeres kezelés hatására gyakorlatilag fél nap alatt elmúltak a tünetek, de azért 3 napig bent tartottak. Ahogy hazajöttem, komolyabban vettem a pihenést, aznap és másnap szinte egész nap feküdtem, különben sem voltam már annyira fitt a nagy hasammal. Egy keddi napon jöttem haza a kórházból és csütörtök reggel megint vissza kellett menni a kórházba, mert sajnos el kezdtem vérezni, bár fájdalmat akkor még nem éreztem. Nyugodt voltam, nem hittem volna akkor, hogy aznap ebből szülés lesz. Felvettek megint, délutánra viszont viharos sebességgel megjöttek az 5 perces fájások, a CTG is már erős kontrakciókat mutatott. Az István kórházban elkezdtek intézkedni, hogy melyik másik kórház tud fogadni, ahol van koraszülött osztály. Utólag azt mondom, hogy hál' Istennek a SOTE 1-en volt hely, tényleg nagyon profi ott mindenki. Utólag bánom, hogy eleve nem olyan orvoshoz jártam terhesgondozásra, aki SOTE-s orvos. Rohammentővel vittek át, ekkor már este volt, fáztam és remegtem az idegességtől és a fájdalomtól. Talán ez volt a legborzasztóbb része az egésznek.
Amint átértünk, azonnal megvizsgált két orvos is, akik közölték, hogy már nem lehet visszatartani a babákat, császár. De akkor már olyan fájdalmaim voltak, hogy nem bántam, mit csinálnak velem, csak azon aggódtam, hogy mi lesz a babákkal. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg takarították a műtőt, de egy örökkévalóságnak tünt. Amikor végre bevittek, rögtön az aneszteziológus vett kezelésbe, szerencsére egyből jó helyre szúrt, gyorsan el kezdtem zsibbadni, és persze továbbra is nagyon-nagyon remegtem. Szerencsére Zsolt is ott lehetett velem, ez nagyon sokat jelentett. A kezem le volt kötözve, így a fejemet simogatta. Két orvos volt jelen a műtétnél, az egyik úgymond "asszisztált", gondolom az ikerszülés miatt kellett, hogy ketten legyenek. Jópofa sztorikat mesélgettek egymásnak műtét közben, anekdótáztak orvosi esetekről nagyon jó hangulatban. Amikor az asszisztáló orvos elment, még meg is kérdezte tőlem, hogy "ugye nem baj, hogy sztorizgattunk?". Őszintén szólva nem volt baj... sőt. Így született meg 2008. november 13-án 23 óra 25 perckor Áron, akinek világrajövetelét Joó doktor úgy kommentálta: "Jé, egy férfias arc!". Rá egy percre pedig kibújt Viki, 23 óra 26 perckor. Áron 1620 grammal, Viki pedig 1600 grammal született. Amikor kivették őket, megkérdezték tőlem, hogy meg akarom-e őket nézni. Persze hogy meg akartam, de sokat nem láttam belőlük és csak egyetlen pillanatra mutatták meg őket, a nagy hajuk már akkor feltünt. Én akkor feltettem a kérdést, hogy szoktak-e ilyen pici babák születni, mire az aneszteziológus megnyugtatott, hogy "Persze, még sokkal kisebbek is!".
Aztán elvittek az intenzív örzőbe, nagyon-nagyon szomjas voltam egész éjjel, kb. 2 liter vizet megittam reggelig. A fejemet lehetett oldalra fordítani, csak megemelni nem lehetett. Szerencsére meg is úsztam a fejfájást. A babákról semmit nem tudtam akkor, sőt még másnap reggel sem. Mindaddig amíg az örzőben voltam Zsolttal sem tudtam találkozni. Reggel még neki sem volt sok híre, a délelőtt folyamán kerültem át a terhes patológiára, ahol már lehetett látogatni. Délután 2 órakor tudtunk bemenni a babákhoz a koraszülött intenzívre, lényegében akkor láttuk először igazán őket. Hogy hogyan teltek az első napok és az első hónap, arról majd a következő fejezetben írok.
