November 24-én kerültek át a babák a Madarász utcai Gyermekkórház koraszülött osztályára. Ekkor már mindenki karácsonyi lázban égett, nekünk mondanom sem kell, semmiféle karácsonyi hangulatunk nem volt. Sőt, karácsonyfánk sem. Remélem, ez volt az első és utolsó ilyen évünk. Most nem ez volt a prioritás.
Ekkor már nem volt oxigén csövük, de infúziót még kaptak, mert szájon át még nem voltak képesek annyit enni, amennyire szükségük volt. Itt már "csak" annyi volt a feladatuk, hogy meghízzanak és megtanuljanak enni. A kórháznak ez az osztálya egyébként sokkal barátságosabb, mint a SOTE NIC osztálya. Sok kis kórterem van, az első időkben ők egyedül laktak egy kórteremben. Ide már nem kellett szájmaszk és lábzsák, szóval a körülmények már nem voltak annyira ijesztőek.
Szépen elkezdtek hízni, napi 20 grammokat átlagban, időnként volt 1-2 nap stagnálás. Szinte napról napra lehetett növelni a tejadagjukat, amit az első hetekben kis orrszondán keresztül vételeztek. Megtanultuk mi magunk "benyomni" nekik a tejet a szondán keresztül, majd kimosni a szondát. Persze mindezt az inkubátoron keresztül, mert ilyen pici babáknak kb. 1,9 kg súlyig inkubátorban a helyük, ami szinte mesterséges anyaméhként szolgál a számukra. Nem is bántam, hogy inkubátorban vannak, hiszen azt gondolom, hogy az egy védett burkot képezett a számukra, megvédve őket a téli hónapokban szokásos esetleges fertőzésektől. Ezekben a hetekben a kis életük kizárólag az evésről és alvásról szólt, sőt gyakran mindezeket párhuzamosan űzték, ami később igen csak megnehezítette az etetés címszó alatt végzett tevékenységet. Amikor 1-2 hét után képesek voltak arra, hogy az egész tejadagjukat cumisüvegből egyék meg szonda nélkül, akkor igazán be kellett vetni olyan trükköket, amivel rá lehet bírni egy alvó csecsemőt arra, hogy betuszkolja az ember a cumit a 3 cm-es szájacskán és rábírja a tökmagot a szopóreflex beindulására.
Miután az inkubátorból kiságyba kerültek, szinte az egész napomat velük töltöttem, ott voltam náluk reggeltől estig. A legelején azt gondoltam, soha nem tanulnak meg cumisüvegből enni, sok esetben tényleg nagy kihívásnak bizonyult megetetni őket. Előfordult, hogy egy-egy etetés alkalmára visszakapták az orrszondájukat, mert még az évtizedes tapasztalattal rendelkező nővér sem tudta betuszkolni a cumit a csöpp szájacskába, annyira teljes volt a bódulat. De aztán napról napra ügyesebbek lettek és kb. 2-3 hét eltelte után már kizárólag cumisüvegből ettek. Ezek után már csak egy valami hiányzott a hazajövetelhez: el kellett érniük a 2,2 kg súlyhatárt.
Amennyire ők cseperedtek és ügyeskedtek az evésben, olyannyira nem sikerült nekem pihenni a gyermekágyas időszakban. A mindennapi bejárás hozzájuk, cipekedés friss császársebbel, meg hát egyáltalán a kórházi körülmények nem igazán adtak módot arra, hogy kellően kisimult legyek ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű tej képződjön. Az első hónapokban is maximum 2-2 evésre jutott nekik anyatej, a többi tápszer. Nekik a szopás nem igazán ment, hiszen a kórházban nagyon megszokták a cumit. Szoptatáskor vagy bealudtak, vagy pedig türelmetlenek voltak, mert ilyen módon nem dőlt annyira a tej, mint a cumisüvegből. Így aztán maradtam a fejésnél, azt a kevés tejet, amit sikerült magamból kipréselni - engedve az akaratuknak és a türelmetlenségüknek - megkapták cumisüvegből. De itt jegyzem meg, hogy szerintem ikrek esetén szinte kivitelezhetetlen, hogy kizárólag szoptasson az ember, ha törekedni akarunk arra is, hogy napirendje legyen a babáknak. Kivétel ezalól, ha dől a tej....én legalábbis ezt gondolom. És a mi helyzetünket e tekintetben még tetőzte az ő koraszülöttségük. De minden elismerésem az olyan ikres anyukáké, akik kizárólag szoptatják mindkét csemetéjüket.
December 26-án érkezett el a nagy nap, amikor is beköltözhettek az otthoni kis kuckójukba, vagyis karácsonyra a finisben hazaérkeztek. Innentől kezdődött a nagy kaland....az eleinte inkább kihívásokkal teli hónapok után most már lényegesen könnyebben telnek a mindennapok. Rövidesen beszámolok a jelen helyzetről is és legfőképpen RÓLUK.
